Chapter Twenty-Eight

A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Nem is tudom már mióta próbálom felhívni. Számtalan kudarc után, talán nem véglegesen, de egy ideig feladtam. De most! Hisz ő hív engem.
-Vedd fel nyugodtan -búgta halk, lemondó hangon J. Valószínűleg eléggé rosszul eshetett neki, hogy amikor feltárja az érzelmeit, kiteríti az összes kártyáját én egyszerűen nem foglalkozom vele, mert egy másik, távoli fiú hív.Úristen, tényleg. Képzeletben gyorsan felpofoztam magam, hiszen már legalább egy perce csöng a telefonom és ha tovább húzom az időt és elmélkedem a múlton le fogja tenni és azzal valószínűleg az utolsó lehetőséget is eldobnám magamtól.Kezem a fénysebességet meghazudtoló módon nyúlt a készülékért, majd olyan gyorsan sprinteltem a szobámba, mint még soha. Uh, tényleg. 200 métert valószínűleg sosem futottam le még ennyi idő alatt. Ez elgondolkodtató.
Shanon! Már megint gondolkodsz, sőt ami rosszabb magadhoz beszélsz! Vedd már fel azt a telefont, vagy tényleg elszúrod..

-Halo? -szóltam bele kissé bátortalan, rekedt hangon.
-Szia Shan! Hogy s mint? -kérdezte bársonyos, kedves, simogató hangján Austin. Éreztem, amint a vonal túlsó végén mosolyog. Oké-oké. Tudom, hogy ez rendellenes, de egyszerűen éreztem, amint szájának görbe vonala elindul felfelé, majd féloldalasan elmosolyodik. Pont, mint szokott. Istenem. Annyira hiányzik, hogy nincs itt. Hiányoznak a suliban eltöltött hosszú napok, amiket mindig könnyen feldobott. Egy pillanat alatt képes volt mosoly csalni az arcomra. De most, hogy nincs itt ez nyilván lehetetlen.
-Itt vagy? -vitte fel a mondat végén a hangsúly jelezve kérdő szándékát ami persze teljesen kizökkentett a gondolkodásmenetemből. Upsz, már megint magamban beszéltem. A fenébe. Erről le kell szoknom.
-Persze, csak meglepett, hogy hívtál és hirtelen szóhoz sem jutottam. -Ez az. Pacsit nekem. Ilyen jól, még talán egyik szituból sem vágtam ki magam.
Most már teljesen megbizonyosodhattam Austin arcán bujkáló mosolyról hiszen hallottam, ahogy félhangosan felnevetett. Nem is, inkább csak kuncogott.
-Szóval hogy vagy? -ismételte meg a már korábban feltett kérdését.
-Ja, persze. Nem is válaszoltam. Megvagyok és te? -ültem le ágyam szélére. Pontosabban csak szerettem volna, mivel sikeresen mellé ültem, így akkorát puffantam.
Austin megint felnevetett, majd illedelmesen megkérdezte:
-Jól vagy?
Gyors választ adtam kérdésére, majd áttértem egy fontosabbat dolgot, dolgokat érintő témára:
-Igen, csak mellé ültem az ágynak-apró kacaj, amolyan lányos nevetés- Austin-szólítottam meg komoly hangon a nevetést teljesen elhagyva immáron.
-Mondd!
-Én is szeretlek! -hadartam el egy másodperc alatt, majd hallgattam. Vártam volna valamiféle válaszra, de ehelyett kínos csend telepedett közénk. 
A vonalat egyikőnk sem szakította meg, de egy szót sem váltottunk minimum 3 percig. Ez a 3 perc óráknak tűnt, végül én törtem meg a közöttünk uralkodó kínos zajtalanságot.
-Austin! Sosem gondoltam volna, hogy így érzel. Tudod, ezt még senkinek sem mondtam, de sosem kaptam még senkitől annyi szeretet és törődést, mint tőled. Igen, azt, hogy senkitől azt tényleg úgy értem. Anyát mindig csak a pasik érdekelték, apa pedig még fiatalon elhagyott. Ha úgy vesszük, csak te vagy-itt kicsit megállítottam a tagolt beszédemet és elgondolkodtam egy percre-vagyis voltál nekem az egyetlen akire tényleg mindig számíthattam. Bevallom, sosem gondoltam még kettőnkre ÚGY, de nem tartom lehetetlennek. Megértem, ha a leveledet komolyan gondoltad, csak azt akartam, hogy tudd én is ugyanúgy szeretlek, mint Te.
- Ez aranyos Shannon. Az érzéseim nem változtak, csak próbáltam elfojtani. És akkor most mi lesz .. öhm.. kettőnkkel? - kérdezte meg félénken a mondat vége felé egyre halkabban.
-Tudod ezt innen több száz kilométerről nehéz lenne megoldani, de annyit biztosan mondhatok, hogy én is szeretlek.
-Támadt egy szuper ötletem-Hangja ellágyult és gondolom, legalábbis amennyire ismerem szemei biztosan felcsillantak.

~1 hónappal később:

-Igen anya, bepakoltam mindent és igen Jeremy, az irataim is nálam vannak-válaszoltam kissé ingerülten a több ezer kérdésre amik anyától és Jeremytől érkeztek.

Nem is mondtam. Nagy nap a mai. Költözök. De nem akárhová. Egyenesen Miamiba. Igen, átmenetelig, bár remélem később teljesen is Austinhoz költözök. Az a bizonyos telefon beszélgetés után még aznap is órákat beszéltünk, de utána kivétel nélkül mindennap felhívott és ha egy vagy másfél órát nem beszéltünk akkor egyet sem.

Itt állunk a kocsi felhajtón és Jeremy már a volán mögött ül. A csomagjaim ellepik az autó összes területét. Egyedül nekem van még hely, de ezenkívül egy szalmaszál se férne el. Anyának még egy utolsó puszit nyomtam arcára, majd beültem. Jeremy leengedte a kézi féket, lábát a kuplungra helyezi, majd lassan gázt ad. Én egy pillanatra a szélvédőn keresztül felnézek a házra és ekkor meglátom Justint, aki az ablakon keresztül bámulja a lassacskán induló kocsit. Ekkor jöttem rá. Nem hagyhatom itt köszönés nélkül. Egyébként a vallomása óta nem is beszéltünk. Ő került engem, nekem pedig teljesen kívül esett a figyelmemen. De nem volt szívem így itt hagyni.

-Jeremy, állj!-parancsoltam rá, majd hirtelen kicsaptam az ajtót és rohanva szegtem át az autótól Justin szobájáig tartó távolságot. Mikor megpillantottam, elé léptem és amilyen szorosan csak tudtam megöleltem.

Éreztem, amint az ő kezei is lassan a hátamra fonódnak. Ám az ölelés gyorsan megszűnt közöttünk, mert Jus ellökött magától (?).

-Mi van? -vettem rá értetlen tekintetemet.

-Azt gondoltad, hogy majd romantikusan ölelkezünk, meg puszilózunk, mint a filmekben?

Jó vicc, drága. Tudod, ugyan olyan vagy, mint a többi lány, akikben eddig csalódtam. Eléred, hogy kimutassam, legalább is közöljem veled, hogy szeretlek aztán Te meg a képembe röhögsz és mondod, hogy bocsi nem érdekel.. Majd mással szórakozhatsz, de velem nem. Most pedig takarodj a szánalmas kis pasidhoz és használd ki őt is, pont mint engem.

Én meglepetten álltam előtte. Mindenre számítottam, csak erre nem. Jól kiosztott, pedig én csak elakartam köszönni tőle, csak kedves akartam lenni hozzá, de..

-Nem hallottad? Takarodj már innen. -majd megfogta a karomat és kihúzott az ajtó elé. Amint ezzel végzett ő visszalépett egyet, így a szobájába került, majd úgy csapta az ajtót az arcomba ahogy csak tudta.

Nem erre számítottam. Csalódottan ballagtam le a lépcsőn, majd búskomoran ültem be az autóba. 

-Kicsikém minden rendben? -jött az ablakhoz anya.

-Persze -küldtem felé egy hamis mosolyt, majd lassan végre legurult az autó a felhajtóról.

Hát viszlát New York elmélkedtem magamba, majd az ablaknak döntöttem fejemet és úgy csodáltam a tájat.

-Úristen, siessünk már. Most zárták be a kapukat, Jeremy segíts.

Két bőrönddel a kezemben gyorsítottam lépteimet, szinte futottam. Jeremy leutánozta a mozgásomat és így éppen hogy, de elértem a gépet. Vegyes érzelmekkel foglaltam helyet és vártam az indulást.

Egyfelől rettentő boldog voltam, hiszen ismét láthatom Austint és megölelhetem, megcsókolhatom először, és beletúrhatok a hajába. Ezt nem is meséltem. Telefonban mondta, hogy megnőtt a haja és erre az volt a válaszom, hogy majd jól beletúrok. Ezután minden beszélgetés végén elmondtam neki, hogy majd jól összeborzolom.

Másrészről nagyon bántottak Justin szavai. Valóban igazak voltak.  Ő egyáltalán nem olyan fiú, aki szerelmet vall egy lánynak is de nekem mégis megtette én pedig csak ellöktem, mint egy darab szart. Már elnézést a kifejezésért. De csak azért, nem ugorhatok a karjába, mert szerelmet vallott. Előtte mennyit bántott? Szinte mindennap mondott valamit ami csontig hatolt.  Ezt nem tudom neki csak úgy elfelejteni.

-Öveiket kérjük csatolják be, a felszállást megkezdjük! -szólalt meg hirtelen a légi kísérő. A feladatok teljesítése után fülemet zenével kényeztettem, de előtte még a mellettem ülő öreg nénit megkértem, hogy ha odaérünk keltsen fel. Aranyosan rábólintott. Fejemet a széktámlájának döntöttem és szemeimet lehunytam.

~Kicsivel több, mint 2 év múlva

Helyzetjelentés a jövőmről. Nem hiszitek el, de minden a lehető legjobban alakult. Az út alatt egész végig a "justin kérdés" járt a fejemben, de amint ideértem és megéreztem Austin szeretetét egyből elillant az összes nem ide való gondolatom. Aus az első perctől kezdve úgy bánt velem, mint egy hercegnővel. Legalábbis mellette annak érzem magam. Mindenhol előre enged, nyitja az ajtókat, kihúzza a széket, fagyit vesz nekem, levisz a partra, rajzol nekem a homokba és aranyosan játszik velem a vízben. Ezelőtt fogalmam sem volt arról, milyen is a szerelem. De hogy is lehetett volna, hiszen sosem voltam az. De mellette megtanultam elfogadni magam és értékelni  legapróbbnak tűnő dolgokat is. Anya még mindig nem változott. Most, hogy távol vagyok tőle még jobban nem keres. Hetente egyszer hív, de néha azt is elfelejti, szóval csak két hetente. Jeremyről és Justinról sem hallottam azóta semmit. Tulajdonképpen ami azt illeti, itt mindenki befogadott és úgy bánnak velem, mintha családtag lennék. El sem hiszitek mennyire jól érzem magam. És hogy mi a tanulsága a történetemnek? Értékeljük azokat az embereket, akik bármikor mellettünk voltak/vannak és ne hagyjuk elmenni őket. Tegyünk azért, hogy még véletlen se veszítsük el a kevés igaz barátunkat vagy a szerelmünket. Sose feküdjünk le haraggal, mert nem tudhatjuk mi lesz másnap. 

Hát korábban érkeztem el ehhez a ponthoz, mint gondoltam, de eljött. Sajnálattal jelentem be, hogy ez az utolsó része a blognak.Remélem tetszett a befejezés és hagytok egy pár kommentet, hogy mi volt a véleményetek úgy az egész blogról. 

A befejezéshez, több elég nyomós indok is vezetett, amiket most nem sorolnék fel. Továbbá az is az én számlámra írandó, hogy felelőtlenül nyitottam meg a blogot. Egy pillanatnyi ötlet alapján. Az elején tele voltam ihlettel, ötlettel, és két naponta hoztam az új részt. De most a vége felé, mint Ti is észrevettétek egyre ritkábban jöttek a részek az ötlethiány miatt. Sajnálom, hogy így alakult, de mindent köszönök amit tőletek kaptam. És hogy mi lesz velem? Nos, hát nem fogok eltűnni a süllyesztőben. December körül új bloggal jelentkezem aminek a címe International Love lesz. Azt persze már sokkal felelősségteljesebben fogom megnyitni. Előre megírom az összes részt, hogy már csak az adott időpontokban közzé kelljen tenni. Így nem lesznek késések vagy ihlethiány. Remélem továbbra is velem fogtok tartani és a jövendőbeli munkámat/munkáimat s legalább ennyire szeretni fogjátok. Szép tanévet és sok sikert!

Puszi, Vivi♥