Chapter Twenty-Three

Justin szenvedéllyel teli nyelve táncot lejtett enyémmel. Be kell, valljam, jó volt. Jó volt, Őt csókolni..

A csók közben végig pörgött az agyam. Nem tudom, kissé olyan érzésem volt, mintha vágytam volna rá. De az nem lehet, hisz én őt „utálom”. Vagy mégsem? Gondolataim teljesen össze vannak kavarodva. Az utóbbi időben Justin a jó irányba változott, de még mindig ott vannak bennem azok a tüskék, amiket még az első hetekben okozott. Fogalmam sincs, mit érzek vele kapcsolatban.

Egy hirtelen mozdulattal Justin ajkait elrántotta enyémektől és nyelveink csodás tánca is megszakadt. Nem számítottam erre, ezért hatalmas szemekkel néztem rá, jelezve, hogy magyarázza már el, miért húzódott el.

-Engedd el magad bébi! –búgta, szenvedélyes hangon, miközben mélyen a szemembe nézett.

Úristen, hogy mondhat ilyet? Hogy az Istenben engedhetném el magam, mikor egy olyan személlyel csókolózom, akit gyűlöltem. Nagyon gyűlöltem. Aztán legszívesebben a halálba is elküldtem volna, most pedig azt érzem, kedvelem. Ez túl sok. Így nem tudom elengedni magam, ezerféle gondolat cikázik a fejemben. Egyik felem azt mondja, ezt nem szabadna Shannon! Miért csinálod ezt? Úgy is meg fog még bántani ezerszer!  De mint mindig most is jelen van az a bizonyos másik fél, aki az ellenkezőjére biztat. Egyszer élsz.  Add át magad neki, csak jó lehet. Hisz kedveled, akkor miért ne?

-Próbáljuk meg még egyszer!-leheltem szinte ajkai közé ezt a pár szót.

Ő enyhén elmosolyodott, majd ismét közelíteni kezdett ajkaimhoz. Bár, azt meg kell jegyeznünk, hogy jóval kevesebb volt a távolság, amit át kell szelnie.

Mikor újra ajkait ajkaimon éreztem jól eső érzés járt át, amibe teljesen beleborzongtam.  Agyam és szívem ismét harcolni kezdtek. Nem helyes, hogy ezt érzed. Már miért ne lenne? Add át magad neki, bátran- súgta a szívem. Nem bírom. Akárhányszor lehunyom szemem, agyam kattogni, pörögni kezd és eltereli a figyelmem Justinról. Ezért úgy döntöttem, kinyitom szemem. Amint felnyitottam Justin óriási mogyoró barna szemei ölelték át tekintetem. Biztonság és nyugodtság költözött a testembe attól a perctől kezdve, mihelyst tekintetünk összeforrt.

Justin enyhén elmosolyodott, majd szép lassan visszafelé döntött abba a pozícióba ahonnan elkezdődött minden.  Hosszas csókcsata következett. Nyelveink ismét táncra perdültek egy gyönyörű ütemre. Az egész nagyon romantikus és szenvedéllyel teli volt ahhoz képest, hogy egy autóban volt.

Néha-néha lehunytam szemeimet, de akkor sem tartott, sokáig mert agyam és szívem heves vitába kezdtek volna már az első pillanattól kezdve.

Közel negyedórás csókolózás után Justin hirtelen ajkaimról áttért nyakamra. Tudtam, mire céloz ezzel és mit szeretne ebből az egészből. Ezért rögtön hajába fúrtam ujjaim majd enyhén húzni kezdtem magam felé. Legalább is próbáltam, mert Justin továbbra is nyakamon állomásozott.

-Jusin!-nyögtem kéjesen nevét. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom. Lefeküdjek vele? Dobjam magam oda? Vagy ne? Játsszam a nehezen megkaphatót és kéressem magam? Egyiket se akartam. Ugye már, egyszer Justin és közöttem volt szexuális kapcsolat. Akkor nagyon aljas volt velem szemben, de élveztem. Vajon most is élvezném, hogy tudom, hogy Vele csinálom?

-Bízz bennem!-zihálta két csók között, mintha tudná, hogy őrlődöm majd lejjebb haladt. Testem teljes extázisban, szívem és agyam harcol. Mit tegyek? Hogy hozhatnám meg a leghelyesebb döntést?

Ujjaim köré csavarodott hajszálait már nem húztam. Finoman túrtam bele hajába, minden egyes csókjánál, amik egyre lejjebb és lejjebb érték testem különböző zónáit. Testem teljesen ellazult és átadta magát a csodás érzésnek. 

~Reggel:

Lábaimat felhúzom, testem összeszorítom. Pontosabban csak szeretném, mert valakit sikeresen fejbe rúgok.

-Áú –szisszent fel Justin. – Ennyire jó volt tegnap, hogy meg is rugdosol? – mosolygott rám, majd felült és elkezdett öltözködni.

Én is követtem a példáját, majd mikor már mind a ketten készen lettünk az első ülésekre ültünk.

Bekapcsoltam a rádiót, majd Justin felé pillantottam, aki épp szállt ki az autóból.

-Hát te hova mész? –kérdeztem elkerekedett szemekkel és kifejezés teli arccal.

Nem válaszolt, csak rám kacsintott, majd egyszerűen leugrott a magas autóból.

Nem sokkal később boldogan száll vissza és a kulcsok után nyúl.

-Mehetünk haza?

Elmosolyodtam és úgy néztem rá, mint aki teljesen megbolondult. Nincs ember, aki 5 perc alatt bejárja az erdőt benzinért. Kivéve, ha vámpír, de kétlem.

-Nagyon vicces vagy! –csaptam enyhén vállára. –Mégis hogy?

De bár ne kérdeztem volna meg, mert a válasz teljesen letaglózott.

-Hogy? Hogy nem? Benzin eddig is volt. Azt is tudtam, hogy beadod a derekad és lefekszel velem, bár azt nem gondoltam volna, hogy már az első este, de ha már így alakult, akkor legalább nem kell többet a kocsiban aludnom és mehetünk haza –mondta szépen tagolva, érthetően egy diadalittas mosoly keretében.

Sziasztok! Először is szeretném megköszönni a 19 kommentet, nagyon-nagyon jól esett. Másodszor tudom, hogy rövid lett a fejezet, mert csak 600 szó körüli és akkor is panaszkodtatok amikor közel 800 szóból állt. Ígérem próbálok változtatni a dolgokon, csak most összejött minden. A következő fejezet majd lehet nem a megadott időpontra fog érkezni, de igyekszem. Ja és egyik legjobb barátnőm tanácsára, mostantól minden kommentre igyekszem válaszolni, hogy ezzel is közelebb kerülhessünk egymáshoz!♥

CHALLENGE:

Ha ehhez a fejezethez összejön 20 kommentár (eddigi legtöbb) akkor írok egy extra hosszú 1500 szavas részt! :)

Chapter Twenty-Two

Justin kezei tele voltak kajákkal, innivalókkal és mindennel, ami ahhoz kellhet, ha valaki egy kocsiban ragad benzin nélkül az erdő közepén éjszakára.

-Justin, ezek meg minek? –néztem rá értetlenül miközben a kezében lévő dolgokat „lapoztam fel”

-Shannon, ma itt kell, töltsük az estét. –mondta miközben a kocsiban elhelyezkedő pedálokat vizslatta szemeivel.

-De én nem akarok itt aludni!- emeletem fel hangomat, miközben idegesen vezettem végig tekintetemet Justinon.

-Nem tudok mit csinálni-túrt hajába, majd bekapcsolta a rádiót és felhangosította.

-És ezek honnan vannak akkor? – halkítottam lejjebb a zene forrását.

- Találtam egy házat itt nem messze az autótól és tőlük kaptam ezt a pár alap dolgot. –mondta teljesen nyugodtan.

Ám ekkor  elveszítettem az utolsó csepp türelmemet is.

-És annyi eszed nem volt, hogy benzint kérjél, hogy minél hamarabb eltakarodhassunk innen? Hmm?- ordibáltam a lehető leghangosabban.

- Mert szerinted, még is ki a szar tart otthon 10 L-es kannákban benzint? –emelte fel végre tekintetét a pedálokról hangjával együtt.

- Fogadjunk meg sem kérdezted. Annyi eszed sincs. – válaszoltam flegmán.

-Tudod mit? Akkor menjél el és hozzál benzint! Legalább addig sem idegesítesz.

-Hát előbb hozok ebbe a rohadt autóba benzint, mint te az már biztos.

- Oh, igen? Akkor indulhatsz is-kiabált rám, majd kioldotta a zárat és én pedig feltéptem az autó ajtaját.

Pulóveremet magamon összehúzva vágtam neki az útnak. Azt mondta itt az erdőben van ez a ház, hát akkor csak nem lehet olyan messze.

~30 perccel később:

Már vagy félórája kóválygok az erdőben, de még mindig nem találtam semmit. Az idő is egyre jobban kezd lehűlni.  Megpillantottam valami enyhe kis fényt, így futni kezdtem annak irányába. Természetesen az én szerencsémhez méltóan elbuktam egy fa hatalmas gyökerében, aminek köszönhetően tiszta sár lettem. Remek. A kedvem kezd egyre jobban emelkedni. Khm, szarkazmus.

Épp tápászkodom fel, mikor valami idegen fuvallatot érzek a vállamon, mintha egy kéz lenne. Talán egy apró simogatás.

-Ki az?- kiabáltam félénken. Már amennyire az ember tud félénken kiabálni.

Válasz természetesen nem érkezett. Arra jutottam, hogy ez az egész kezd egyre horrorisztikusabb lenni, ezért jobbnak láttam, ha visszamegyek a kocsihoz. Miután sikerül felállnom, lassan de biztosan indultam a kocsi felé. Még az a legnagyobb szerencse, hogy remek a memóriám és nem felejtettem el, merről jöttem. Ennek köszönhetően 10 perc alatt visszataláltam. De az autót zárva találtam..

Justin szemszöge:

Miután Shan elment, bekajáltam és megnéztem van-e térerő. Gondoltam felhívom apát, hogy nincs semmi ne aggódjanak. De miért is lett volna? Ezért kénytelen voltam a rádió mellett maradni.

Ülésemet enyhén hátra hajtottam és szemeimet lehunytam.

~40 perccel később:

Valaki kopog az üvegen. De rohadt erősen. Megijedtem. Ki ne ijedne meg, ha álmából arra kel fel, hogy verik az ablaküveget. Aztán eszembe jutott, hogy csak biztos Shan ezért kinyitottam az ajtókat.

-Na itt a benzin? Mehetünk? – kérdeztem röhögve, mert úgy is tudtam mi lesz a válasz.

Ő csak grimaszolva beült mellém, majd ránk zárta az ajtót. Innentől kezdve körülbelül 15 perc néma csend állt közöttünk, amit természetesen én törtem meg.

-Kérsz? –nyújtottam felé egy sonkás szendvicset. – Hagytam neked is .

- Igen, köszi! –majd egy mosoly keretében kivette a kezemből és enni kezdett.

Tudjátok nagyon vicces ha Shan eszik, mert mindig foltos lesz valamije. Most konkrétan egyik ruháját sem ette le, csak valami ott ragadt a szája szélén. Tök vicces volt. Nem szóltam neki egyből, hanem először előkészítettem a telefonomat, pontosabban a kamerát.

-Shannon!- szólítottam meg, mire természetesen egyből rám nézett, így le tudtam fényképezni- Csííz!

- Ahj, Justin. Ezt miért kellett? –vágott „durci” fejet.

- Mit? –néztem oda, de gondolhattam volna, hogy nem úszom meg – csííz!

Shan lefényképezte, ahogy fordulok és így pont hülye fejem volt.

Ezek után gondolhatjátok mi következett.  Egymás fotóztuk és mind a ketten hülye fejeket vágtunk. Megbeszéltük, hogy közben nem nézzük meg, majd csak a végén.

Mikor már közel 20 perce hülyéskedtünk úgy döntöttünk, hogy ennyi elég és megnézzük.

Csak előtte át ültünk a hátsó ülésre, mert ott volt ülés-fűtés, meg egy pléd, mert ami azt illeti elég csípős volt az idő. Miután kényelmesen behelyezkedtünk elővettük a telefonunkat és cseréltünk.

Felváltva mutogattuk egymásnak a képeket és már sírtunk a nevetéstől. Elképesztő milyen hülye fejeket tudunk vágni.

Shannon szemszöge:

Épp az egyik képen röhögök, miközben neki dőltem hátammal az ablaknak, mert már nem bírtam. Olyan vicces :D

Aztán szól Justin, hogy „ Ezt meg kell nézned, Shan”. Én enyhén szétnyitottam lábaimat, hogy közöttük ’oda jöjjön’ és megmutassa a képet.

-Úristen! Ne, nem bírom – sikítottam fel, mert már annyira vicces volt.

Justinnak is folytak már a könnyei a nevetéstől. De sajnos ez volt az utolsó kép.  Nincs több nevetés, így úgy döntöttünk, hogy „pihenünk” Justin ott maradt a lábaim között és hasamat párnaként használta miközben bámult kifelé az ablakon.

Már majdnem aludtam, mikor Justin hirtelen megtörte a csendet.

-Kérdezhetnék valamit? – ült fel, így velem szemben volt, pár milliméterre az arcomtól.

- Mondd-mosolyogtam egy aprót.

-Utálsz?

Hát nem tudtam erre mit mondjak. Utálom? Nem, azt azért már talán nem. Szeretem? Na azért az meg túlzás.

-Azt nem mondanám.  De nem is …

Akartam volna tovább folytatni, de hirtelen megéreztem Justin ajkait enyémeken. Nem tudtam mit tegyek. Elutasítsam? De nem akarom.. Akkor marad a csók. De nem az sem jó. Veszekedtem magammal, amihez szerintem azért elég nagy tehetség kell.

A végén az egészből semmi nem valósult meg. Szemeimet lehunytam, ajkaim enyhén elváltak egymástól ezzel bejutást biztosítva Justinnak és átadtam magam Neki..

Köszönöm, mind a 9 kommentet. Remélem ehhez azért valamivel többet kapok. Mert elég régen volt már 10 alatt a komik száma!

/hibákért bocsi/

Chapter Twenty-One

Szemeim majd kipattantak helyükről mikor kimondta..

-Mi? Miért?- próbáltam érdeklődni sikertelenül..

Nem válaszolt. Már Vagy 10 perce ültem felé fordulva, várva a választ mindhiába.

-Shan !- simítottam végül karjára. – Meddig nem akarsz még hozzám szólni?

Ekkor már végre valami jelet mutatott arról, hogy nem halt meg, itt van az élők sorába. Igaz nem teljesen kielégítőt, de hát azt nem is várhattam.

-Justin- tekintetét még mindig a tájon tartotta- Sajnálom! Én.. Én, csak ideges voltam!-fordult felém, majd megadóan lehunyta szemeit és fejét az ülés támlájának nyomta.

-Semmi baj Shan.. Semmi baj! – halkultam el a mondat végére érve. Hogy miért? Mert nagyon is baj volt. Ilyet nem mond az ember csak úgy. Biztos, csak nem akarja elmondani..

Már vagy 20 perce ülünk szótlanul az autóban. Ja arról el is felejtettem említést tenni, hogy meglepő módon Shan megint vissza fordult az ablak felé és fejét az üvegen pihenteti.

Már rohadtul untam a csendet ezért úgy határoztam saját hatáskörömben, hogy kimegyek. Keresek valami segítséget, valami szállást, vagy egyáltalán csak valamit. Most már elég nehezen bírom a csendet és a ’bezártságot’.

Mielőtt végleg elhagytam volna az autót, gondoltam megkérdem Shannont, nem akar-e jönni velem?! Így pár másodpercen belül az ajtaja előtt termettem és csak ekkor láttam, hogy elaludt.

Most esik le, hogy miért nem akart beszélni vagy válaszolni, ha kérdeztem.

Kínosan felnevettem magamban, mihelyt rájöttem, hogy mekkora idióta vagyok. Aztán útnak indultam.

Shannon szemszöge:

Tudom.. Tudom. Tele vagytok kérdésekkel. Mit keresek Justinnal egy autóban? Miért nem öltem még meg és miért beszélgetünk normálisan? Sőt még hülyéskedünk is. Tudjátok talán kezdem a legelején.

Amikor ugye bekerültem a kórházba az első pár napban Jus egyáltalán nem jött be, de aztán egyik éjszaka váratlanul állított be. Igaz az elején még nehézkesen, de végül elkezdtünk beszélgetni, majd egy idő után teljesen összehaverkodtunk.

Ma ő jött értem a kórházba, hogy végre haza vigyen ebből a retekből. De gondoltam, hogy vele a hazaút sem lesz egyszerű. Ez az egész gyerek nem egyszerű. Ja még egy dolog. Nem, nem felejtettem el azokat amiket Justin „tett” velem, de attól még emberként kell viselkedjek.

Épp az imént csúszott ki a számon, aminek nem kellett volna.

-A kórházba is miattad kerültem-vágtam ingerülten a fejéhez, majd az ablak felé fordultam.

-Mi? Miért?- értetlenkedett Justin, de aztán inkább jobbnak láttam ha nem válaszolok, mert akkor kijön belőlem minden eddig felgyülemlett harag. És arra se neki, se nekem nem volt szükségem.

Aztán Jus megsimogatta a kezemet. Olyan aranyos volt. És kedves.  2 héttel ezelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ilyet mondok.. Vagyis azt igen, hogy ilyet mondok de azt hogy róla.. Na azt már nem.

Kis hezitálás után felé fordultam, majd elnézést kértem tőle.  Úgy gondoltam, így majd nem kell elmondanom miért mondtam azt, hanem elfelejtünk mindent.

-Semmi baj Shan. Semmi baj-mondta Justin, majd elhalkult a vége felé.

Én az ablak felé fordultam és lehunytam szemeimet. Csak gondolkodni akartam. Gondolkodni azon, hogy most mi az Isten lesz itt velük a semmi közepén. De ez a gondolkodás úgy sikerült, hogy bealudtam.

Aztán már csak az eső kopogására ébredtem, mely az ablaküveget érte.

-Remek!- gondoltam magamban.- már csak ez hiányzott!

Nincs elég bajunk Justinnal még az ég is ránk szakad. Ekkora a vezetői ülés felé fordultam, hogy közöljem vele, hogy esik az eső. Ha még nem jött volna rá.

De aztán úgy döntöttem, nem fordulok arra, hanem nézem az ablakon egyesével lefutó cseppeket.

Így úgy mondtam neki, hogy nem néztem oda:

-Nézd, Jutsy. Esik az eső. Ezt jól megszívtuk.- majd mondat zárása képpen felnevettem.

Amikor már egy ideje nem válaszolt, ijedten kaptam el tekintetem az ablakból.

Aztán még rémültebb lettem, amikor rájöttem miért nem válaszol..

-A picsába! – kiáltottam fel kissé elfojtott hangon.

Minden horror film így kezdődik. Az erdőben ragadnak, elered az eső, majd hirtelen eltűnik az egyik emberke. Nagyon megijedtem..

Egy horror filmbe kerültem?-kérdeztem halálra rémülve magamtól.

Nem sokkal később eszembe jutott, hogy körül kéne néznem, hátha csak pisil Justin vagy valami. J

De újabb rémült arckifejezéssel vettem tudomásul, hogy az ajtók zárva.

-Ilyen nincs! – vettem egyre szaporábban a levegőt.

Úgy határoztam lehajtom az ülésemet és zenét hallgatok. Hátha közben elalszok és talán rájövök, hogy ez csak egy rossz álom.

~ 1 órával később:

Már félig alszom, mikor valaki kopogtat az ablakon. Teljesen beszartam. Ugye a sötétített üveg miatt nem láttam csak körvonalakat. Az illettő kapucnit viselt és valami volt a kezében.

Nem mertem „ ajtót nyitni”, de az egyre csak verte az üveget.

Végül nem tudom miért félig lehúztam az ablakot, majd a kapucni alatt megpillantottam két óriási szemöldököt, egy cuki orrot és telt ajkakat.

-Justin!-kiáltottam fel!

-Beengedsz édes, mert mindjárt megfagyok?-kérdezte remegve, mire felnevettem és értetlenül néztem rá.

-Hogy engedjelek be? :o

-Ott hagytam középen a kulcsokat, hogyha bármi van ki tudj jönni-nevetett ő is. De ő nem azon, mint én.

-Ahj.-nyögtem fel ingerülten- Nem is láttam-mondtam miközben próbáltam felhajtani az ülésemet, de sehogy sem sikerült.

Egyszer aztán megnyomtam véletlen egy gombot amitől teljesen előre repült az ülés –ennek köszönhetően én is- majd utána vissza a rendes helyére.

Hallottam, ahogy Justin hangosan kinevet, majd fintorogva megnyomtam a zárat feloldó gombot és végre ő is beszállt.

De mihelyst beült teljesen elállt a lélegzetem..

Hát itt a rész, remélem tetszik csajok! Nagyon fantasztikusak vagytok, mert majdnem 1000-rel nőtt a megtekintés a két rész között :) És a 17 kommentet is köszönöm. Puszi♥

Chapter Twenty

Amint beléptem abba a nyomorult szobába, Nancy egyből nekem esett. Bevallom egy kicsit szarul esett, mert mindenféle bántó dolgot mondott. De ami azt illeti, ez késztetet gondolkodásra, az ügyben, hogy talán mégsem kéne ekkora taplónak lennem Shannonal…

- Te mit képzelsz magadról? Hogy mered idetolni a képedet azok után, amit tettél?- kiabált rám egyből Nancy.

- Mit is tettem?- vakartam meg a tarkómat miközben zsebre vágtam a másik kezemet.

- Hogy mit? Még meg mered kérdezni?- sétált felém egyre vörösödő arccal és dühös tekintettel.

- Meg! Mert én rohadtul nem csináltam semmit!- flegmáztam.

Erre a válasz egy orbitális pofon volt, ami az arcom jobb felére érkezett. Pont az ellenkezőre, mint amit apától kaptam!

-          Tűnj a szemem elől!- parancsolt rám.

Kérésének eleget téve megpördültem tengelyem körül és az ajtó felé vettem az irányt, miközben azon gondolkodtam, hogy miért van ma mindenkinek ilyen pofozkodós kedve?!

Haza indultam, gyalog! Az út rohadt hosszú volt, de legalább kiszellőzött a fejem. Na meg persze az sem elhanyagolható momentum, hogy életemben először sikerült végig hallgatnom az összes zenémet!- Yee

Több mint másfélóra elteltével megkönnyebbülten dobtam le cipőimet fáradt lábaimról. Első utam a konyhába vezetett, de mivel semmi ehetőt vagy gyorsan elkészíthetőt nem találtam a zsebem mélyén ’rejtőző’ telefonomért nyúltam. Tárcsáztam egy remek éterem számát és rendeltem vacsorát egy főnek!  Míg meg nem jön az étel úgy döntöttem, hogy lemosakszom! Amint átléptem a fürdő küszöbét nemes egyszerűséggel dobáltam le magamról a felesleges textildarabokat. Mikor már teljesen fedetlen volt a testem a tükör előtt vizslattam magam. Úgy ítéltem meg, hogy a testemmel semmi gond, de az arcom.. Arcom annyira nyúzott és fáradt volt, hogy az már nekem is borzasztó volt.  5 perc szüntelen vizsgálat után én és a háziorvosom, Dr. Bieber úgy döntöttünk, hogy 1 hét szigorú pihenést kell eltöltenem. Addig csak ágyban feküdhetek és pihenhetek. További tevékenységek amiket űzhetek az a TV nézés, internethasználat, kajálás meg hasonszőrű megterhelő, nehéz fizikai munkák. Miután közösen megegyeztünk mindenről a zuhany alá léptem és hagytam, hogy a jéghideg vízsugár lehűtsön mindent. A testemet meg a kedélyeket is.

~Másfél, két héttel később:

A szigorú orvosi ítéletet betartva már másfél hete csak kajálni megyek ki a szobámból. A kedvem a 0-s szintet alig üti meg. Mióta ’ágyhoz vagyok kötve’ többször is próbáltam felhívni a „barátaimat” akik, amikor megtudták, hogy nem füvezésről vagy bulizásról lenne szó, rögtön valami ürüggyel lekoptattak. Ez eléggé fájt. Mindezt gondolkodásba fojtottam. Gondolkodtam azon, hogy szükségem van e ilyen barátokra, akik ha baj van sehol sincsenek. Gondolkodtam a viselkedésemen, hogy ha mindent továbbra így folytatok, akkor mindenkit ellökök magamtól, anélkül, hogy esélyt adnék nekik. Meg aztán Shannon is gondolkodtam.. Nem is ismerem ezt a lányt. Nem tett semmi rosszat én még is pokollá tettem az ő életét. Miért? Milyen alapon? Úgy döntöttem beszélnem kell vele és tisztázni minden félreértést, ami köztünk volt. Ezért hát, valamikor 1 héttel ezelőtt egyik éjszaka úgy döntöttem, hogy bemegyek hozzá és megpróbálom megismerni. Első alkalommal ajtaja előtt szobroztam vagy fél órát, mire bemertem lépni. Félénken ugyan, de ágya mellé ültem. Hogy honnan tudtam melyik az ő ágya? Nos, telefonozott és annak a fénye megvilágította arcát pont a felismerhetőségig. Füleibe fülhallgató volt, így észre sem vett engem. Úgy gondoltam, nem szólok vagy jelzek neki, majd észrevesz. Így is lett. Egy véletlen pillanatban fejét balra fordította így tekintetünk találkozott. Szegény annyira megijedt, hogy elejtette a telefonját, amiből így kiesett a fülhallgató és a zene max hangerőn szólt a telefonjából. Először nevettem, de aztán segítettem neki gyorsan kikapcsolni a zenét, nehogy a mellette lévő idős hölgy felébredjen.

- Justin, te mit keresel itt?- kérdezte meglepetten.

- Beszélgetni szeretnék valakivel. - kaptam el tekintetemet övétől.

- Pont velem?- emelte meg egyik szemöldökét.

Ezek után hosszú monológba kezdtem melynek végén –mivel nem tudott felállni- kezeit kitárta, jelezve: öleljem meg. Így is tettem. Ezt követően hajnalig beszélgettünk és úgy éreztem kezdem megismerni őt és talán, egy kicsit én is kezdek megnyílni.

Ezek az esti beszélgetések már 1 hete folytatódnak, és az óta erősebbnek érzem magam. Furcsa, de így van.

Ma azonban Shan –igen, már így hívom!- hazajöhet. Én megyek el érte, mert apáék dolgoznak.

Nem sokkal este 6 előtt beültem fekete Range Roverembe. 10 perc alatt a kórházba értem, majd ott gyorsan vettem a lépcsőfokokat. Ijesztő jó érzés kerítetett hatalmába annak tudatában, hogy láthatom Őt. A mosolyom azonban gyorsan lehervadt, mikor az ajtón belépve sehol sem láttam.

Ijedten hajoltam ki a folyosóra, majd később fel-alá járkáltam.

Nem találom sehol. Talán valami utolsó vizsgálaton van. De akkor hol vannak a cuccai?

Eme gondolatok közül rázott ki telefonom csörgése. Gyorsan magam felé fordítottam a kis elektromos kütyüt, aminek kijelzőjén ez állt: Shan.

-          Hol a picsába vagy?- kaptam fel ingerülten a telefont.

Erre nem érkezett válasz, csak annyit hallottam, hogy autóm motorja felbőg.

-          Ezt meg, hogy az Istenbe?- kérdeztem, miközben elindultam kifelé.

2 perc alatt kiértem, majd az autó felé indultam. Felé indultam, majd beszálltam. Ekkora Shan, már átköltözött az anyós ülésre és lábait felhúzva chipset majszolva várta az indulást.

-          Te kis butus-hajoltam közel hozzá, majd puszit nyomtam hajába.

Utunk az autópálya felé vezetett, mondván az „gyorsabb”. Épp nagyban éneklünk, mikor véletlenül elhagytam azt a lehajtót ahol le kellett volna mennünk. Gondoltam nem nagy baj, hisz a következőnél majd visszafordulunk és minden oké. Shannek nem is szóltam, hisz ő úgy sem ismeri annyira ezeket az utakat.

~15 perccel később:

- Justin! Nem akarok beleszólni, de itt már nagyon a semmibe megyünk, nem? –kérdezte viccelődve.

- Ahj, Shan! Tudom az utat! Oké?- kiabáltam szegény lányra, aki ettől teljesen megszeppent.

Itt abba maradt a kommunikáció, de újabb 10-15 perccel később, amikor már egy erdőben (!!) voltunk,  megszólalt:

-  Jus. Az Isten szerelmére is. Nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy körbe-körbe megyünk!- emelte fel hangját majd felém fordult.

- De, észrevettem!- flegmáztam egy sort, miközben az autó hirtelen rázkódni kezdett.

- Mi van ezzel? Eddig sosem rázott- nézett rám kétségbe esetten Shannon.

- Tudom, de baszd meg ki fog fogyni a benzin ebből a szarból!- ordibáltam, valószínűleg full vörös fejjel, mire Shan megadóan lehajtotta a fejét és pulcsiját kezeire húzta, majd üveges tekintettel meredt kifelé a szélvédőn.

- Nem akartam kiabálni!- simítottam kezére, mire kigyúlt a kis „benzinkút” jel a kocsiban, ami azt jelzi, hogy tankolni kéne. Majd az autó megállt. A semmi közepén.

- Gratulálunk, Justin Bieber!- szólt oda flegmán. – Ezt is megcsináltad! – hangsúlyozta ki az IS szót.

- Várj!- majd elengedtem a kormányt és felé fordultam- Mi az, hogy ezt IS? –hangsúlyoztam ki én is az IS szót.

- A kórházba is miattad kerültem. – fordult az ablak felé.

Meglepődtem. A kórházban, igaz sokat beszéltünk mindenről, de erről, az ügyről, egy szót sem ejtettünk! Azonban úgy éreztem ebből most óriási vita lesz!

A részt Niki :)-nek köszönhetitek meg magatoknak. Szeretném megköszönni a 10E-res nézettséget, ez nagyon sokat jelent. A másik blogomnál erre a mérföldkőre csak sokkal később került sor és, és .. Nem is tudom mit mondjak. KÖSZÖNÖM!♥

~Nem rész! :)

Szóval csajok, ma azért írok, mert már nagyon közel jártok ahhoz, hogy ne legyen komihatár. 1 komi és nem lesz! Az igazat megvallva örülök ennek és remélem ezentúl olyanok lesztek, mint az elején és nem kell kierőszakolni belőletek a komikat.

A második ok, hogy megszavaztátok, hogy legyen trailer videó. Hát elkészítettem. ITT tudjátok megnézni és értékelni. Előre elnézést kérek, hogyha néhány gif ismétlődik, de a szerkesztőm lépten-nyomon kifagyott.

És a harmadik, mivel valaki az írta, hogy ha nem tudom tartani az időhatárt ne írjam ki. Nos, most szeretném megmutatni nektek, hogy a részek már jóval a publikálás ideje előtt készen vannak :) Az új részről pedig annyit, hogy a worldben (11-es betűvel) 3 oldal és több, mint 1000 szó lett. A vége szerintem elég izgalmas lett és biztosan megfogja változtatni Justin és Shanel kapcsolatát. Remélem tetszeni fog nektek a rész és várjátok már! :)

Chapter Nighteen

Eddigi életem során, sosem ért hozzám egy ujjal sem. Az igazság az, hogy sosem volt velem elég kemény és talán már félig-meddig én irányítottam őt. A válás anyával teljesen megviselte és ekkor még jobban elgyengült. Itt vettem át teljesen  az irányítást. De most-mint, említettem- életemben először megpofozott.

Annyira meglepett a dolog, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Teljes sokkot kaptam. Itt felfogtam a helyzet komolyságát és szó nélkül kikeltem az ágyból és a szekrényem elé lépkedtem...

Egy szót sem szóltunk egymáshoz apával az úton. Mindkettőnknek elég makacs a természete, ezért tartjuk magunkat ahhoz amit elgondoltunk. Akár kimondjuk, akár nem. Így hiába várjuk, hogy a másik elvárásainknak megfelelően viselkedjen, nem teszi.

A kórházba érve apa mondta, hogy Shannon a 6. emeleten van, ezért ő lifttel megy. Én-mivel klausztrofóbiám van- inkább gyalog szerrel közelítettem meg a kórtermet. Lassan haladtam két okból kifolyólag. Első és elég nyomós indok, hogy nem nagyon érdekel Shannon. Nem szeretem ezt a lányt. Egyszerűen csak egy két lábon járó testet és vágyat látok benne. Talán azért is vagyok vele olyan, amilyen, mert félek. Félek attól, hogy ha kedves lennék hozzá és közel engedném magamhoz a végén csalódnék. Hatalmasat csalódnék. Én eddig egy lányba voltam igazán szerelmes. Érte akármit megtettem volna, szó szerint akármit. Helyette mit kaptam?

Lépten-nyomon, amíg nem voltam fizikailag mellette, megcsalt. Az első alkalommal még megbocsájtottam neki, mert hihetetlenül szerettem. A második alkalommal már szünetet kértem tőle, de végül megint visszatértem hozzá, mert még ezek után is mocskos módon szerettem. Ám, miután már harmadszor is megcsalt nem tudtam neki megbocsájtani. Én akkor teljesen összetörtem és megváltoztam. Sajnos, tudom, hogy nem jó irányban. Bejöttek az életembe a különféle drogok és az alkohol. Ezek által a szerek által, erőssé váltam. Egy álarcot viselek, amit senki előtt nem veszek le. És félek, hogy ha valakit közel engedek magamhoz és kedves leszek vele újra sebezhetővé válok és ő ezt könyörtelenül kifogja használni. Én pedig nem vagyok képes ismét elviselni.

A második ok, pedig az, hogy rohadtul fáradt vagyok.

Lényegtelen. Felértem a megfelelő emeletre és leültem az ajtó elé, az apa mellett elhelyezkedő üres székre. Ismét kínos csend állt közénk, amit egyikünk sem kívánt megtörni.

A várakozás már hosszú perceket emésztett fel, már egy órája is ott lehettünk. Én már régen el voltam veszve a telefonomba.

Nem sokkal később nyílt az ajtó és egy elég formás, fiatal nővérke jött ki rajta.

Léptei egyre közelebb hozták hozzánk, majd apa nem várta meg míg ideér, hanem felállt és oda ment elé.

Egy-két percet beszéltek, majd a nővér eltűnt és apa felém közeledett.

-Induljál befelé!- hangja határozottan és megtagadást nem tűrően csengett.

Így felálltam és követtem. A kórteremben azonban nem várt meglepetés fogadott.

Elnézést, hogy nem tartottam az időpontot, de elment az internetem. A részt ugyan már megírtam tegnap, de sehogy sem tudtam közzé tenni. Amúgy pedig ha ehhez a részhez nem jön össze legalább 15 kommentár akkor megfogok adni egy bizonyos számot, amin felül lesz csak rész! Egy kérdés: legyen a blognak trailer videója?